Fényüzér - ingyenélőképzés, közösségi pénzkímélő életforma
Gyerekkoromtól kezdve mindig volt valaki, aki favorizálta a fényűző életmódot. De valahogy mikor megkérdeztem, mi is az, pénzről, időtöltésről és megvehető dolgokról beszéltek. Már akkor is úgy éreztem, valahogy az élet hiányzik belőle.

Aztán kénytelen lettem azzal szembesülni, hogy a hétköznapi élet is egyre nehezebb. A körülmények egyre nehezebb volta egyre erőteljesebben hozta elő minél többfelé az önképzés és önellátás fogalmakat.

Ekkortól háromféle ember lett:

  1. Az egyik ki akarta vonni magát a társadalomból, közösségekből,
  2. a másik száját tátva várt arra, hogy majd valaki megoldja helyette,
  3. a harmadik szűk körben működő helyi megoldásokat, hozzá időnként helyi pénzeket javasolt, mellé alapból járó megélhetést, és ehhez hasonlókat - többnyire saját hasznára.

Ez volt az a pont, mikor besokalltam. Mert ezeket egyszerűen az erők és lehetőségek felesleges szétforgácsolásának éreztem. Hiányzott valami. Nem igazán értettem magam, miért, hiszen az önerőből haladás, a helyi megoldások, a mindenkinek jusson megélhetés olyan nagyon jó dolgoknak tűnnek. Annyira kerestem az okot, míg egyszer az alábbi mondatra ébredtem fel éjjel:

„Szavakba zárva önnön magad túszává teszlek,
míg el nem jön ki felismeri helyzeted nyitját!”

Ekkor ébredtem rá, miért zavart az ÖN szócska. Igen, az ominózus ön szócska elkülönít a többiektől. Magányra ítél, nehézzé teszi a feladatok megoldását. Mindig csak egyedül teszed tőle a dolgod, mindig csak önmagadra számítva. Valóban túszhelyzet. Mintha a te feladatod lenne a világ minden gondjának megoldása. Pedig egy ilyen feladatnak csak tevőleges részesei lehetünk.

Itt jöttem rá, mi hiányzott. A negyedik típus. Aki együttműködésben, valódi közösségben gondolkodik. Olyanban, ami nemcsak a szomszéd utcáig ér el. Ahol mindenki teszi amihez ért, ettől elkezdenek a dolgok működni. Jól.

Ezt a típust neveztem el fényüzérnek. Ők azok, akik tetteik és érzéseik révén valódi fényűző életmódot folytathatnak...